#1 Szomorú vidámság

Szomorú vidámság

Repülök…hihetetlen érzés. Nincs is ehhez fogható. Innen fentről nagyon furcsa számomra. Minden olyan kicsi. Lejjebb ereszkedek, meglepően könnyen, hiszen még soha sem repültem. Mennyivel jobb hely ez, mint a kórház!

Látok magam alatt egy istállót. Leszállok. Az istállóban meseszép lovak álldogálnak, mindegyikőjük szőre különösen csillog. Olyan gyönyörűek…

Kicsit közelebbről is megvizsgálom őket. Némelyiküknek szárnya van, némelyikük egy varázslatos szarvat visel a fején. Pont, mint a mesékben!

Hátrébb sétálok. Leghátul találok egy meseszép fekete paripát. Ő se szárnyakkal, se szarvval nem rendelkezik.

Szomorúan néz rám. Mintha sírna…de hát ez lehetetlen! A lovak nem könnyeznek!

- Hát te meg miért vagy szomorú? – kérdem.

- Én nem vagyok olyan, mint a többiek. – feleli legnagyobb meglepetésemre. – Nekem nincs se szárnyam, se szarvam. Olyan szeretnék lenni mint ők! – zokogja.

- Miért akarsz olyan lenni, mint a többiek? – tudakolom. –Nézz rám! Én sem olyan vagyok, mint a többi kislány.

- Tényleg? – kérdezi meglepetten.

- Tényleg. – helyeslek.

- És te nem akarsz olyan lenni, mint a többi kislány? – érdeklődik.

- Dehogyis! Gondolj bele! Milyen unalmas lenne a világ, ha mind ugyanolyanok lennénk? Te nem más vagy, hanem különleges!

- Ezt hogy érted? – néz rám csodálkozva.

- Képzelj csak el egy mezőt, tele kék virágokkal! Minden egyes virág kék, kivéve egyet. A mező közepe fele van egy gyönyörű szép rózsaszín virág. Ha választhatnál, hogy melyik virágot szakítod le, te melyiket választanád? Egy unalmas kéket, vagy azt a különleges rózsaszínűt?

Hallgatás a válasz. Látom rajta, hogy sikerült elgondolkoztatnom.

- Finom az a rózsaszín virág? – kérdezi.

Nevetek. Ő is velem nevet.

- Hogy hívnak? – tudakolom.

- Rémálom. Tudom, némiképp riasztó név.

- Szerintem egyáltalán nem az! Sőt! Nekem tetszik!

- És benned kit tisztelhetek? – kérdezi.

- Én Vanessza vagyok. Benedek Vanessza. De általában mindenki csak Vaninak szólit. – felelem mosolyogva. Rémálom is mosolyog.

Hirtelen olyan érzésem támad, hogy mennem kell. Nem tudom miért. Valami húz ki innen, ki a világba.

- Rémálom! Nekem most mennem kell. De hamarosan visszajövök hozzád!

- Esküszöl? – kérdi.

- Esküszöm. – mondom mosolyogva, majd integetve kisétálok az istállóból.

Az ösztöneim az istálló mögött magasodó erdőbe húznak. De nem akármilyen erdő ez! A fák mind-mind más színűek. Sárga, lila, rózsaszín, kék és más színek különböző árnyalataiban úszó fák tekintenek vissza rám a magasból. A bokrokból ugyanilyen színpompában úszó állatok figyelik lépteimet.

Ám ahogy haladok előre, minden egyre szürkébb, sivárabb lesz. Mire az erdő széléhez érek, körülöttem minden lehangolóvá válik. Eltűnnek a színek, helyükre szürkeség telepszik.

Hirtelen egy fekete kapuhoz érek. Kinyitom ezt a kaput és belépek. Egy kertben vagyok. Nem, ez nem egy kert…egy temető. Haladok tovább. mellettem sírok százai. Elérek egy bizonyos helyre. Egy nő magasodik egy igazán kicsinek tűnő sír fölé. Az édesanyám az… Ijedten elolvasom a feliratot. Az én nevem áll a sírkövön.

Ezek szerint soha többé nem kell visszamennem a kórházba.

#2 Az író

- Hol vagyok? – kérdezte George. Mivel más nem volt a helyszínen, ezért lényegében magától.
Körbenézett. Minden egyes pontot tüzetesen átvizsgált a tekintetével. Egyszer… kétszer… ki tudja hányszor.
Hirtelen felfigyelt valamire. Valaki, vagy valami meglökte. George elesett, de nem volt komoly, azonnal fel is állt a földről. Hátranézett, de már nem látott ott senkit.
- Hé! – kiáltotta George. – Ki vagy? Hol vagyok?
George kétségbeesetten nézelődött körbe. Hirtelen feltűnt előtte egy lány.
- Szia! – köszönt a lány. Gerorge megijedt, hiszen a lány egy fél pillanattal előtte még nem volt sehol.
- Szi… szia! – Gerorge remegett. Nem tudta, mit tegyen. – Én George vagyok. Téged hogy hívnak?
Ám a lány válasz helyett kacagva elszaladt. George nem értette mi történt, de a kislány után szaladt.
- Hé! – kiáltozta. – Kislány! Hova mész? Hol vagyunk?
George félt. Amúgy sem számított egy tipikus bátor valakinek, de most aztán tényleg félt.
A kislány befutott egy udvarra, George pedig futott utána, ám mire a férfi beérte a kislányt, addigra az eltűnt.
George nézelődni kezdett. Az udvar közepén egy kiszáradt szökőkút állt. George közelebb ment, hogy jobban megnézze, ám ekkor egy női hang szólalt meg mögötte.
- Keresel valamit? – kérdezte a nő. George hátranézett, de nem látott semmit. Visszafordult, hogy jobban meg tudja vizsgálni a szökőkutat, ám ekkor a női hanghoz tartozó személy most ott állt, tőle fél méterre.
George nem tudta mit tegyen. Elárulja neki? Vagy mégse? Olyan ismerős volt a nő, ám nem tudta megmondani, hogy honnan.
- Ööö… hát éppenséggel egy kislányt. De… nem fontos. Ezt tőled is meg tudom kérdezni. Hol vagyok?
A nő nevetett, nevetése gúnyos kacaj volt.
- Hogy hol vagy? Itt nem ez a kérdés. Hanem hogy hol akarsz lenni. George.
George nem értett semmit. Ez az egész olyan különös. Honnan tudta a nevét a nő? És mit jelent az, hogy „hol akar lenni?” George még meg akarta tudni, ám ekkorra a nő eltűnt. Georgenak kissé kezdett elege lenni ezekből a fel- és eltűnésekből.
Továbbra sem értett semmit. Hogyan került ide? És miért? Nemrég még a kanapén ült, és olvasott. És ezek a furcsa emberek…
George összegyűjtötte minden bátorságát, és elkiáltotta magát.
- Hé! Ti! Kik vagytok? És mit keresek én itt?
Egy ideig semmi válasz. George unottan leült a szökőkút mellé, és elkezdte dobálni a köveket.
- Minket keresel?
George, mintha felhúzták volna, felkapta a fejét a hangra. Ott álltak előtte. A nő, és a kislány. George sajnos nem igazán számolt olyan eshetőséggel, hogy valóban megjelennek előtte, úgyhogy menekülésre készen, ám remegve, mint a nyárfalevél, feltápászkodott (mondhatni fel kúszott a szökőkúton).
A nő mosolyogva bámulta Őt, mellette pedig a kislány kacagott vidáman.
- Kik vagytok? – kérdezte George.
- Itt nem az a kérdés, hogy kik vagyunk. – mondta a nő, majd egy lépéssel közelebb ment Georgehoz. – Hanem hogy kinek akarsz minket.
George jobban megnézte a nőt. Rájött. Így képzelte el az egyik regényében Lindát, a dilis nőt, aki megölte a saját lányát. Tehát a kislány Jess. A halott kislány.
- Linda? – kérdezte George remegve.
- Ó, én annál sokkal több vagyok. – mondta Linda, és megjelent a kezében egy kés.
A következő pillanatban George az ágában ébredt, verítékben úszva.
- Huh. – fújta ki magát.
- Azért ennyire ne könnyebbülj meg. – Linda volt. Ott állt az ágyánál. Kezében kést szorongatva. És ki tudja mire készült.