Körbenézett. Minden egyes pontot tüzetesen átvizsgált a tekintetével. Egyszer… kétszer… ki tudja hányszor.
Hirtelen felfigyelt valamire. Valaki, vagy valami meglökte. George elesett, de nem volt komoly, azonnal fel is állt a földről. Hátranézett, de már nem látott ott senkit.
- Hé! – kiáltotta George. – Ki vagy? Hol vagyok?
George kétségbeesetten nézelődött körbe. Hirtelen feltűnt előtte egy lány.
- Szia! – köszönt a lány. Gerorge megijedt, hiszen a lány egy fél pillanattal előtte még nem volt sehol.
- Szi… szia! – Gerorge remegett. Nem tudta, mit tegyen. – Én George vagyok. Téged hogy hívnak?
Ám a lány válasz helyett kacagva elszaladt. George nem értette mi történt, de a kislány után szaladt.
- Hé! – kiáltozta. – Kislány! Hova mész? Hol vagyunk?
George félt. Amúgy sem számított egy tipikus bátor valakinek, de most aztán tényleg félt.
A kislány befutott egy udvarra, George pedig futott utána, ám mire a férfi beérte a kislányt, addigra az eltűnt.
George nézelődni kezdett. Az udvar közepén egy kiszáradt szökőkút állt. George közelebb ment, hogy jobban megnézze, ám ekkor egy női hang szólalt meg mögötte.
- Keresel valamit? – kérdezte a nő. George hátranézett, de nem látott semmit. Visszafordult, hogy jobban meg tudja vizsgálni a szökőkutat, ám ekkor a női hanghoz tartozó személy most ott állt, tőle fél méterre.
George nem tudta mit tegyen. Elárulja neki? Vagy mégse? Olyan ismerős volt a nő, ám nem tudta megmondani, hogy honnan.
- Ööö… hát éppenséggel egy kislányt. De… nem fontos. Ezt tőled is meg tudom kérdezni. Hol vagyok?
A nő nevetett, nevetése gúnyos kacaj volt.
- Hogy hol vagy? Itt nem ez a kérdés. Hanem hogy hol akarsz lenni. George.
George nem értett semmit. Ez az egész olyan különös. Honnan tudta a nevét a nő? És mit jelent az, hogy „hol akar lenni?” George még meg akarta tudni, ám ekkorra a nő eltűnt. Georgenak kissé kezdett elege lenni ezekből a fel- és eltűnésekből.
Továbbra sem értett semmit. Hogyan került ide? És miért? Nemrég még a kanapén ült, és olvasott. És ezek a furcsa emberek…
George összegyűjtötte minden bátorságát, és elkiáltotta magát.
- Hé! Ti! Kik vagytok? És mit keresek én itt?
Egy ideig semmi válasz. George unottan leült a szökőkút mellé, és elkezdte dobálni a köveket.
- Minket keresel?
George, mintha felhúzták volna, felkapta a fejét a hangra. Ott álltak előtte. A nő, és a kislány. George sajnos nem igazán számolt olyan eshetőséggel, hogy valóban megjelennek előtte, úgyhogy menekülésre készen, ám remegve, mint a nyárfalevél, feltápászkodott (mondhatni fel kúszott a szökőkúton).
A nő mosolyogva bámulta Őt, mellette pedig a kislány kacagott vidáman.
- Kik vagytok? – kérdezte George.
- Itt nem az a kérdés, hogy kik vagyunk. – mondta a nő, majd egy lépéssel közelebb ment Georgehoz. – Hanem hogy kinek akarsz minket.
George jobban megnézte a nőt. Rájött. Így képzelte el az egyik regényében Lindát, a dilis nőt, aki megölte a saját lányát. Tehát a kislány Jess. A halott kislány.
- Linda? – kérdezte George remegve.
- Ó, én annál sokkal több vagyok. – mondta Linda, és megjelent a kezében egy kés.
A következő pillanatban George az ágában ébredt, verítékben úszva.
- Huh. – fújta ki magát.
- Azért ennyire ne könnyebbülj meg. – Linda volt. Ott állt az ágyánál. Kezében kést szorongatva. És ki tudja mire készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése