#1 Szomorú vidámság

Szomorú vidámság

Repülök…hihetetlen érzés. Nincs is ehhez fogható. Innen fentről nagyon furcsa számomra. Minden olyan kicsi. Lejjebb ereszkedek, meglepően könnyen, hiszen még soha sem repültem. Mennyivel jobb hely ez, mint a kórház!

Látok magam alatt egy istállót. Leszállok. Az istállóban meseszép lovak álldogálnak, mindegyikőjük szőre különösen csillog. Olyan gyönyörűek…

Kicsit közelebbről is megvizsgálom őket. Némelyiküknek szárnya van, némelyikük egy varázslatos szarvat visel a fején. Pont, mint a mesékben!

Hátrébb sétálok. Leghátul találok egy meseszép fekete paripát. Ő se szárnyakkal, se szarvval nem rendelkezik.

Szomorúan néz rám. Mintha sírna…de hát ez lehetetlen! A lovak nem könnyeznek!

- Hát te meg miért vagy szomorú? – kérdem.

- Én nem vagyok olyan, mint a többiek. – feleli legnagyobb meglepetésemre. – Nekem nincs se szárnyam, se szarvam. Olyan szeretnék lenni mint ők! – zokogja.

- Miért akarsz olyan lenni, mint a többiek? – tudakolom. –Nézz rám! Én sem olyan vagyok, mint a többi kislány.

- Tényleg? – kérdezi meglepetten.

- Tényleg. – helyeslek.

- És te nem akarsz olyan lenni, mint a többi kislány? – érdeklődik.

- Dehogyis! Gondolj bele! Milyen unalmas lenne a világ, ha mind ugyanolyanok lennénk? Te nem más vagy, hanem különleges!

- Ezt hogy érted? – néz rám csodálkozva.

- Képzelj csak el egy mezőt, tele kék virágokkal! Minden egyes virág kék, kivéve egyet. A mező közepe fele van egy gyönyörű szép rózsaszín virág. Ha választhatnál, hogy melyik virágot szakítod le, te melyiket választanád? Egy unalmas kéket, vagy azt a különleges rózsaszínűt?

Hallgatás a válasz. Látom rajta, hogy sikerült elgondolkoztatnom.

- Finom az a rózsaszín virág? – kérdezi.

Nevetek. Ő is velem nevet.

- Hogy hívnak? – tudakolom.

- Rémálom. Tudom, némiképp riasztó név.

- Szerintem egyáltalán nem az! Sőt! Nekem tetszik!

- És benned kit tisztelhetek? – kérdezi.

- Én Vanessza vagyok. Benedek Vanessza. De általában mindenki csak Vaninak szólit. – felelem mosolyogva. Rémálom is mosolyog.

Hirtelen olyan érzésem támad, hogy mennem kell. Nem tudom miért. Valami húz ki innen, ki a világba.

- Rémálom! Nekem most mennem kell. De hamarosan visszajövök hozzád!

- Esküszöl? – kérdi.

- Esküszöm. – mondom mosolyogva, majd integetve kisétálok az istállóból.

Az ösztöneim az istálló mögött magasodó erdőbe húznak. De nem akármilyen erdő ez! A fák mind-mind más színűek. Sárga, lila, rózsaszín, kék és más színek különböző árnyalataiban úszó fák tekintenek vissza rám a magasból. A bokrokból ugyanilyen színpompában úszó állatok figyelik lépteimet.

Ám ahogy haladok előre, minden egyre szürkébb, sivárabb lesz. Mire az erdő széléhez érek, körülöttem minden lehangolóvá válik. Eltűnnek a színek, helyükre szürkeség telepszik.

Hirtelen egy fekete kapuhoz érek. Kinyitom ezt a kaput és belépek. Egy kertben vagyok. Nem, ez nem egy kert…egy temető. Haladok tovább. mellettem sírok százai. Elérek egy bizonyos helyre. Egy nő magasodik egy igazán kicsinek tűnő sír fölé. Az édesanyám az… Ijedten elolvasom a feliratot. Az én nevem áll a sírkövön.

Ezek szerint soha többé nem kell visszamennem a kórházba.